11eyes

Ritkán látni ekkora igényesnek szánt szemetet, úgyhogy már csak ezért is érdemes legalább egyszer megnézni. Mármint az elrettentő példa kedvéért.

De most tényleg; a látvány tulajdonképpen egész szép, bár a vörös szín szerintem jobban dominál a kelleténél, de egye fene, ezt még igazán meg lehet lehet magyarázni. A karakterdizájnnal sincs baj, igazán tetszetős, csakúgy, mint a szinkron és a zene, utóbbiból is külön kiemelve a dallamos openinget. Ezzel a kis felsorolással viszont el is érkeztünk  a tömjénezés végéhez mert ami innentől következik, az mindent érdemel, csak dicséretet nem.

Első menüpont: a “magyar vonatkozás”.

Gyakorlatilag senkiről sem tudok aki önmagáért kezdte volna el nézni ezt a sorozatot, hiszen mindenki elsősorban az elején elhangzó rövid magyar nyelvű bevezetőre (by Faragó András) és a botrányosan igénytelen, “géppel” fordított címekre izgult rá, amelyek hatására elterjedt, hogy az animének “magyar vonatkozása van”. Mit mondjak, a sorozat alapjául szolgáló visual novelt ugyan nem ismerem, de az anime tekintetében nagy biztonsággal ki tudom jelenteni, hogy ennek aztán az ég egy adta világon semmilyen magyar vonatkozása nincs a már említett – inkább csak érdekességszámba menő – apróságokon kívül. Persze az elején még mindenki hangoztatta, hogy ő bizony több helyen is “belehallotta” a magyar mondatokat, de ennek én őszintén szólva semmi de semmi nyomát nem találtam.

Szóval van egy mesterségesen generált érdeklődésünk (persze csak a magyarul értők körében), amivel még nem is lenne baj, ha ezután bármi olyat nyújtana az anime, amivel akárcsak minimális szinten is pozitív benyomást keltene. De sajnos nem igazán ez a helyzet…

Második menüpont: a történet.

Az alapfelállás a lehető legsablonosabb: egyedül élő középiskolás fiú főhős (Kakeru), az őt reggelente rendszeresen ébresztő szintén család nélküli, fülig belezúgott gyerekkori barátnő (Yuka), idegesítő haver és idegesítő havert folyton osztó lánybarátnő (a neveik irrelevánsak) valamint tökéletes japánsággal kommunikáló külföldi cserediák jelenik meg elsősorban. Természetesen a kawaii meganekkót, a tsundere iskolaréme-csávót és a mágus-harcművész lányt se hagyjuk ki a sorból, utóbbi az elmaradhatatlan dojót, és Yuka féltékenységének alapját szolgáltatja a későbbiekben.

Röviden összefoglalva nincs semmi érdekes az egészben azon kívül, hogy a nappali égen is mindig látszó Hold fekete színű, Kakeru egyik szemét valamilyen oknál fogva folyton letakarja és idősebb nővére korábban rejtélyes körülmények között meghalt.

Egy átlagosnak tűnő napon (ismerkedés, suli, haverok stb. bemutatása után) aztán elszabadul a pokol, ugyanis Kakeru és Yuka egyszer csak átkerülnek egy felettébb barátságtalan párhuzamos dimenzióba, az ún. Vörös Éjszakába, ahol – mit ad Isten – minden vörös színben pompázik, egyébként pedig nyomasztó mint az állat. A párost rövid gondolkodás után megtámadják a Fekete Lovagok néven megismert ronda képződmények irányította szörnyek, akik kivétel nélkül hőseink életére pályáznak. Húdeizgi.

Szerencsére az első rémálom hamar véget ér (mer’ az első részben csak nem lehet má’ meghalni), de a rőt valóság random időközökben újra és újra magába szippantja a kezdetben még igencsak védtelen gyerekeket. Hamarosan aztán az iskola más – különleges képességekkel rendelkező és ami a fő: harcedzett – diákjai is csatlakoznak Kakeruékhoz, akikben szintén ébredezni kezd a rejtett speciális erő. Az erőviszonyok így némileg kiegyenlítettebbé válnak és a kibontakozó küzdelemmel jól el lehet húzni a 12 részt.

A maroknyi csapatot egyébként a gonoszok a Töredékek (vagy Szilánkok, kinek mi tetszik jobban) névvel illetik és az ő elpusztításukat, valamint kedvenc gyülekezőhelyükön egy kristályba zárt leányzó fogva tartását jelölik ki fő céljukként.

A sztori lényege gyakorlatilag a 10. epizódig nem tisztázódik normálisan, addig a harci tapasztalatszerzésről és néhány főgonosz kinyiffantásáról szól a mese. Akkor aztán fény derül a sötét titkokra, tudomást szerzünk néhány rafinált csavarról és megkezdődhet a végső, mindent eldöntő küzdelem.

A napvilágra kerülő előzmények szerint évszázadokkal korábban élt egy halhatatlan boszorkány a Földön, aki beleszeretett egy háború által gyakorta sújtott ország királyába, Veladba.

Boldogan éltek míg meg nem haltak – volna, ugyanis Velad egyik álnok katonájának köszönhetően boldogságuk meglehetősen rövid ideig tartott. Liselotte (a boszorkány) bosszút esküdött a kedvesét megölő emberek ellen és megfogadta, hogy elpusztítja a világot. Ekkor léptek színre az elit Fekete Lovagok, akik – mint kiderül – a jók oldalán harcolnak(!) és Liselotte erejét több szilánkra darabolva saját alakjuk feláldozásával különböző dimenziókba zárták el.

A kristályban fogvatartott lány valójában a legyengített gonosz boszorkány, akinek minden vágya, hogy kiszabaduljon és újból összeszedve erejét befejezze világpusztító tervét. A Fekete Hold valamilyen oknál fogva végül egyetlen dimenzióba vonzotta az összes Töredéket és így megkezdődhetett a harc a túlélésért.

Az apokalipszis már-már bekövetkezni látszik, hiszen Kakeruék végig abban a hiszemben irtják a Lovagokat, hogy azok a rosszak és ők akarnak jót, így nem csoda, hogy apait-anyait beleadnak a küzdelembe. A kimerítően unalmas és több részben visszatérő harcművészeti tréning során Kakeru és a dojótulaj Misuzu bizalmasabb viszonyba kerülnek, amit Rena Yuka nem bír elviselni. Lelki összeomlása elősegíti a gonosz előretörését, de végül felülkerekedik a negatív érzelmeken. Viva la szerelem ereje! Ezzel egyébként a többiek is hasonlóképpen vannak, mindannyiuknak megvan a maga kis szomorú múltja/aktuális szerelme a társaságban.

Na, hogy rövid legyek, Kakeru végül egy kölcsönkapott kristályba szippantja Liselottét és az őt lefogó egyik Lovagot, akinek társa még halála előtt egy békés dimenzióba küldi át az életben maradt három szereplőt (Kaki, Yuka, Misu). Itt persze a szörnyű kínhalált halt áldozatok alteregói teljes életnagyságban jelen vannak, úgyhogy még akár örülhetünk is, hogy happy enddel végődött az anime. A többi szétégetett/szarrá robbantott/milliókhaltakmeg dimenzió pedig már mit számít, nem igaz?

Harmadik menüpont: hajmeresztő részletek.

Erről külön meg szeretnék emlékezni, mert érdemes.

Először is itt van nekünk Yuka. Nos, ő az, aki tenyérbemászóan tapad a főhősre, de olyan angyalian jó, hogy egyszerűen nem lehet elküldeni a francba, mert senkinek nincs rá oka. Persze, hogy fülig szerelmes Kakeruba és a nyomorultnak őt kell megvédenie, különben semmi értelme nem lenne az egész harc-dolognak. Yuka természetesen félreérti Misuzu erősítő-gyakorlatát és onnantól valami olyan idegesítő személyiséget vesz fel, hogy az ember a falat kaparja tőle kínjában. A gonosz ki mást is szállhatna meg a végén mint a szerelmes leányzót, akitől a világon mindenki nyugodtan megdögölhet, csak az ő Kakeruját ne vegyék el tőle. Vicces dolog, hogy a végén ideiglenesen kristályba zárt lány miért van egy szál fehérneműben, hiszen ezt a lépést igazán semmi nem indokolja… Hagyjuk; bizonyára valami boszorkány-dolog lehet.

A következő “áldozat” Misuzu. Pontosabban nem is ő, csak egy vele kapcsolatos szituáció. A 11. részben, Misu kitalálja, hogy egyetlen reményük maradt a győzelemre, ha egyesítik erejüket Kakeruval és ehhez a pokol árnyékában dugnak(!) egy hatalmasat. Tudni kell, hogy Misu is szerelmes Kakiba, szal Rena Yuka (picsába ezekkel a beidegződésekkel, de ha egyszer hasonlítanak… XD) joggal féltékeny, de azért ez így mégis csak túlzás. Talán a készítők is így gondolták, mert végül ez csak egy illúziónak bizonyult, úgyhogy az ifjúi ártatlanság becsülete meg lett mentve. Én mindenesetre majdnem eltörtem a székem háttámláját, annyira röhögtem ezen a baszós ötleten. Mármint nem azon, hogy a halál árnyékában nincs jobb dolguk mint kefélni egy eget rengetőt, hanem, hogy ezt mit kell mindenféle erőegyesítéssel mentegetni?

Sebaj, a tudatát visszanyert Kakerunak ekkor kolosszális ötlete támad: ha öngyilkos lesz, elvész a benne lévő Szilánk ereje valamint a jövőbe látó Aeon Szeme (ez kell Lottinak leginkább a világpusztításhoz) és már szúrja is magába a katanát.

Természetesen nem hal meg, de miután felébred (bekötött torokkal) kap egy soványka és zavaros magyarázatot, hogy igazából nem is sebesült meg mert Yuka semlegesítette a varázslatot. De basszátok meg, egyrészt a csávó átszúrta a torkát, mutatták, spriccelt a vér, tehát hiába semmisül meg a kard, attól az a nyak még lyukas marad; másrészt ha nincs seb, akkor meg mi a lófasznak bekötözni??

[Nyugodj meg, nyugodj meg. Huh...]

A befejezés meg a boldog dimenzióval… hát arról inkább már semmit sem mondok, csakúgy, mint a botrányos magyarságú címekről, amiknek persze teljesen mindegy, hogy értelmetlenek-e vagy sem, hiszen úgysem érti őket a kutya (még mi) sem.

Összességében végül nem is azt mondanám, hogy szar volt ez az anime (persze akkor sem állnék távol az igazságtól…), hanem azt, hogy teljesen jellegtelen volt. Egyetlen milliszekundumnyi önálló gondolat sincs benne és az ügyetlenül összefércelt történetszálak teljesen megölik az értelemnek még a szikráját is. Pontosabban ez utóbbit feltételes módban kell érteni, szóval, HA lenne benne értelem, AKKOR megölné.

Mindezek ismeretében a hajam égnek áll a többször is olvasott “ez a kedvenc animém”, “hűdejóvolt, érdekes, kidolgozott” satöbbi hozzászólásoktól, akik elkövetőit csak sajnálni tudom, hogy ezek szerint eddigi életük során még egyetlen igazán jó animét sem sikerült megnézniük. Ez semmi esetre sem volt az.

Értékelés: 2 alá, alá.

Reméljük nem jon…